Józsefvárosi hajnal, 1933

ÉS KÉK ÉS KÉK
és egyre kékebb
és megpattan a cimbalom,
a küszöbről még visszanézek,
nem dübörög már a falon,
nem hullámzik a tánc árnyéka,
egy eltaposott hegedű
gyermekhangon fölnyüszit néha
és kék és kék és keserű.

KÉK CILINDERÉBŐL
a hajnal
fákat varázsol s házakat,
kis kurvák szomorú kalappal
szállnak az ablakok alatt.
Mert mindig is volt, aki szárnyal,
mert mindig lesznek angyalok,
akik ha törött, sáros szárnnyal,
de soha, sohase gyalog.

EGY FÉLLÁBÚ KOLDUS
zihálva
áll a tejszínü hold alatt,
tört mankójával hadonászva
felkölti a galambokat.

De tudja már, hiába áll ott,
mankója hiába suhog,
partra vonják a teli hálót
a razziázó hekusok.

FÖLRÖPPEN A GALAMBOK
csokra,
fordul, cikázik, meglazul,
kibomlik és a párkányokra
lassu hullással visszahull.
A kialvó hold füstté lobban.
Kinyit a csarnok. Kosarak,
ládák közt fanyar forrás csobban
szivárog a friss gombaszag.

A RÁKÓCZI TÉRI
padokra
kiül a munkátlan sereg,
csak nézik a rozsdás halomba
gyűlő lehullott perceket.
A pad támlájára hajolva
csak ülnek, ülnek, ülnek ott,
csak ülnek, mint akik horogra
várják a tegnapi napot.

HAZÁM VOLT
ez a táj is nékem,
e süppedő sikátorok,
hajdanvolt hajnalok vizében
most is bokáig gázolok.
És ami kék volt, egyre kékebb.
És hegedű és cimbalom.
Ott imbolyog, bármerre lépek,
árnyékom a régi falon.
4
Fiatal munkáshoz

Szólok hozzád s mint kemény kőben a véső,
úgy botladoznak szavaim –
megértsz-e engem, ha oly egyszerű leszek,
mint vágyakozásod egy marék gyümölcs után.

Utcaszéli padon láttalak este,
az égre bámészkodtál, könyv hevert térdeden –
s homlokod mögött, mint nehéz, sötét árnyak
még ott ólálkodott tíz robotos óra.

Ha gyolcs lenne szavam, mely megtörli az arcot,
melléd ülve s megfogva kezed,
beszéltem volna hozzád hajnalig
lejtőre szaladt esztendeimről s a lányról,
ki gyermektelen halt meg.

S most, egy fáradt délután,
a szegénység nyirkos falai közt ülve, üzenem neked:
ne higyj annak, ki eltakarja arcát,
ki lopva sugdos setét szavakat –
csak nyílt szemekbe tekintsél, bátor légy és tiszta
s ne szégyellj játszadozni.
Szerelmedet se szégyelld, az őszinték élete acélból van,
melyről lemállanak a gonosz kívánságok.
Nincs vigasz itt

Petróleumszag s kávésbögre,
zsíros papir és tört kenyér –
s egy ember, aki ül a csendben
s nem vár és nem remél.

Az ajtón nem kopogtat senki,
a postás nem hoz levelet.
Se Nap, se Hold nem kocogtatja
az ablaküveget.

Nincs vigasz itt! Ha olykor ének
tör át a sötét falakon:
koldus dalol, nem is dal az, csak
robot és unalom.

Nem őrzi senki ezt a börtönt,
utcára, rétre futhat a rab –
de tudja már, hiába futna:
künn is csak rab marad.

Künn is csak rab marad, arcába
szigor suhint – s szűkül a táj,
mint itt bent ez az alvadt-szürke
földszinti félhomály.

Csikorgó foggal ül hát a csendben,
csüggedt düh ez: mély és konok –
oly mindegy már, ember beszél, vagy
egy szekrény nyikorog…
Kifosztott táj

Mint hályogos szem, meg se rezzen
harmadnapja az őszi ég,
esővert szél kúszik, mint kigyó,
a sárban s fölveti fejét
sziszegve a kegyetlen égre –
s búsan nézi egy csonka ág:
röpül a rozsdás vidék fölött
levele, mint az ifjuság.

Itt járok e kifosztott tájon
és gyanakodva rámmered
a fű, a lomb. És összesúgnak,
mintha kérdeznék: ismered?
Gyanu kiséri minden léptem,
már hátranézni sem merek:
tán káromolva rázzák a fák
gallyukat a hátam megett…

Csak a kóró áll egykedvüen,
a tüskés, réti proletár,
néki egyformán zsarnoka
minden évszak, az ősz, a nyár.
Csak áll a süppedő időben,
mint uccasarkon a vakok,
nincs kincse, mit elveszithetne
s verheti eső: nem vacog.

Kapaszkodva járok, már süllyed
hinárként lábaim alatt
a föld s hiába keresgélem,
mint régi, kedves arcokat
a dombok göndör nyáját s zöldjét
a fáknak – petyhüdt és öreg
köröttem minden és zörög az
enyészet, mint a pergament.

Igy menekülök, letörölve
arcomról, számról a sarat,
vigasztalóan, hogy feledjek,
rámszáll a bársonyalkonyat.
A hegyek mögül füstölögve
kúszik már, terjeng a homály
s megtelik csordultig a vidék,
mint vízzel a pohár.


Alvó öreg

Mint őszi kertben játszik szakállában a napfény
s arannyal rámázza ajakán a mosolyt –
tiszta tó e mosoly: bajszának lombjai
hajladoznak, megfürödnek benne – s a sóhajtás,
mely odvas fogak közt kél útra,
gyönge csónakként libben odébb.

Alig néhány perce, hogy ledőlt a diványra
s már mily messze van tőlünk! Micsoda
tájakon barangolhat ő most! tán mezítláb
futkos gyermekpajtásokkal, sipkával űzve
lepkét, madarat – vagy patakban lubickol
s lányokkal évődik, csapkodva a vizet.

Hallga csak, álmában fütyörész az öreg,
mig lecsüngő kezében véknyan füstölög
a kialvó pipa.
Éjszaka riadtam

Éjszaka riadtam egy meleg érintésre,
mely halódva pihegett fáradt homlokomon, –
tán egy messzi barát szánt meg jószavával,
tán egy régi emlék volt, mely így búcsúzott tőlem.

S lámpám is égett – ki gyújthatta meg?
fényében fa nőtt fel: kövér lombú ákác –
fölvert álmaim rajzottak az ágak közt
s egy elfeledett ének keringett fölöttem.

Dohos szobában, de különös ébredés!
arcok közeledtek pislogó szememhez:
megismertem őket, szóltam is hozzájuk,
örömöt kurjantott tápászkodó kedvem –

de hogy jött a hajnal, szertefoszlott minden,
s csak a pohár tejet s a karéj kenyeret láttam,
mit érintetlenül hagytam asztalomon este:
szegénységem néma tanuit.

Kádár Béla: Fiatal Nő.
Villamoson

Dülöng az üvegéjszakában
a sárga villamoskocsi,
verik, horzsolják az útszéli
fákat szélszárnyai.
Heten gubbasztunk benn, heten,
a kalauz a perronon
már vacsoráról álmodik
s mereng egy csillagon.

S itt vélem szemben sárga bajszát
rágdossa egy fakult öreg,
a lábán, látom, nincs harisnya
s cipőjében zsineg.
Honnan volt pénze villamosra,
van-e lakása, hova megy?
Tünődik tán: egy vekni ára
volt a villamosjegy…

Mi gyötörhette így el arcát
e lánynak, ki mellettem ül
az ócska, sárga, kis kalapban?
Ó, mindig egyedül
búsong haza a villamosban?
Ölelte-e már valaki?
A lyukas kesztyűből kibujnak
remegő ujjai.

S egy asszony. Balkezében cekker,
a jobbján alvó kisfia,
mint Hold vigyáz a gyermek álmán
ezüstös mosolya.
Dús álmából, ha fölriadna
s anyjára nézne a gyerek:
csillagos égboltnak látná a
homlokot s két szemet.

Dülöng, dülöng a koraéjben
a sárga villamoskocsi,
vágyón utána néznek a
házak ablakai.
Kutyák ugatnak s ráfelelnek
vonitva a vaskerekek,
mint örök futásra kárhozott,
panaszkodó ebek.

Végállomás. Itt lakom én, hol
földszag és füst keveredik
s mezők harapdálják csipkésre
a város széleit.
Megyek. Nyomomban vastag por száll
s a csorba, bús vidék felett
szegények rozsdás sóhajait
csörgetik a szelek.


Verset, csak verset

Verset, csak verset, enmagad
ellen nógasson, mint harag,
a vers lehet csak fegyvered
s kivel megvívsz, az ellened,
hogy jó lehess s gonosz-konok,
merengés s ordító torok,
hogy börtönödben is szabad
s barátaid közt is magad!

Szólj hát, mondd azt, hogy: falevél…
lebeg a szó, felkapja szél.
S azt is te mondtad, a szelet,
amely szavaddal ellebeg –
Nézd hát tájjá vált versedet:
a gyermekbokrot, felleget,
folyót s a felcsapó halat…
tudod te, mind egy-egy szavad.


József Attila halálára

1

Ablakban állsz, nézed a sötétet,
a tájat, mely fölfalja önmagát,
szörnyű torkában tűnnek már a házak,
fogai közt megroppannak a fák.

Övé e táj, ez volt rút birodalma.
S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz,
kigyulladt esze hímezte a földre
s hogy ő elment, hát tűnik a varázs!

2

S a nyomor is! A végső-végső éj ez!
Elpusztulunk, s majd károgva repül
gondjaink nagy, sötét varjucsapatja
és boldog tájak tornyain leül.

S mit ő dalolt, rekedt-károgva mondják
majd szüntelen, az idők végeig
az aljas kort, az álmodott vidéket,
a városszélek bús szegényeit.

3

Be jó lesz így! Be nehéz volt az álom!
Mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb –
de morzsoljátok, mégis morzsoljátok
fogak, a száj szélén bebújó könnyet:

Mert sírnivaló, hogy még a nyomort is,
e kígyó nyelvét, e hétágu lángot
csak álmodjuk s nem hagyhatunk itt semmit,
ha elpusztítjuk bennünk a világot.

4

Hajnallik újból? Nap bukik az égre?
Nézz szembe véle daccal s el ne hidd
e hajnalt! s öld meg emlékezetedben
ezernyi tündöklő testvéreit!

Ne hagyd, hogy fénnyel hízelegje arcod –
s feleld szivednek, ha vigaszt keres,
feleld: Mint űzött farkasok veszünk el…
s így jó ez, mert élni nem érdemes!
Ha nem tudnálak

1

Mily tartalmatlan lenne szenvedésem,
milyen együgyü volna bánatom,
ha nem tudnálak, ha csupán dúlt énem
fáját zúgatná most a fájdalom.

De annyira beitta éned énem,
hogy téged nyög minden sejtem, tagom,
teérted szűköl minden rettegésem:
így szenvedek már, ilyen gazdagon.

Az értelem gazdag és szép egébe
te magasztositsz, emelsz engemet,
hol átragyogja lényed drága fénye

minden kínomat, szenvedésemet:
miként korsó, ha merül kút vizébe,
immár színültig megteltem veled!

2

Mint gyermek anyja szoknyáját remegve,
oly görcsös ujjakkal fogóztam én
hazám földjébe s ím, most számkivetve
csak zokoghatnék mostoha kezén.

Csak zokoghatnék, hogyha nem tudnálak
téged, ki értem nyúlsz s visszaölelsz
az édes honba s rögnek, dombnak, fának
kérdezetlen is engemet felelsz.

Szerelmem így lett honvágy s úgy dicsérlek,
arcod fényét, szép melled, gyönge térded
s neved: Irén, mintha azt mondanám:

Erdély! Dunántúl! Lankák! Halmok! Bércek!
mind, mind kimondom, hogyha mondlak Téged –
ki társ valál, így lettél im, hazám.

1942 nyarán, Ukrajnában
Sikolt a lélek

Sikolt a lélek, de a száj,
a száj hebeg, dadog –
fulladt szavakkal torkomon
néma én így vagyok!

Hiába tanullak, világ,
hát mégsem értelek,
hogy nem formálja nyelvem és
fogam való neved?

Hogy visszfényed bár lelkemen,
mint víz színén a hold,
hogy lelkem tükrén itt remegsz,
s én nem tudom a szót?

Mi hát e szó? Segítsetek
ti régi cinkosok:
jöjj, régi táj, erdők, tavak,
hegyek, ti súgjatok!

Mi hát e szó? Talán csak az,
mit annyi ezeren
mondtak már: Ország? Nép? Haza?
Szabadság? Szerelem?

Mit annyi száj sikolta már,
s lett dal, történelem –
hogy mondjam én, sikoltsam én,
miként még senkisem?

Miként kisded gyermek, aki
először mond „anyát” –
hogy mondd te is: „Ez gyermekem!”
s öledbe végy, világ!

Szabadság, 1946. augusztus 11.
Naptár

Négy év. Annyi. Így számolok.
Naptárt így írok én.
Négy esztendeje, hogy kaput
tört hozzám a remény,
hogy ajtónkban megállt Igor
– vállán jó fegyverünk –
s világgá tágult, nőtt vakond-
színű búvóhelyünk!

Négy év. Így írom, számolom.
S mi most következik,
nem ezer és ennyi s ennyi,
hanem az ötödik! –
Milyen fiatal a világ!
s mily jó is, hogy tanu
lehettem, mikor szólani,
mikor járni tanult!

Hogy versembe jegyezhetem
első lépéseit,
évszázakat, évezreket
szülő esztendeit!
Négy év. Annyi. Így számolok,
naptárt így írok én –
suhogó egeket lapoz,
ír fölöttem a fény!

Népszava, 1949. január 1.

Három párbeszéd

1

Kérdi nagy gúnnyal: Miféle morál?
ilyen? olyan? melyik oldalra áll? –
Hát felelek: Az az egy! a morál!
mely semmi hitvánnyal nem cimborál!

2

A régit akarod? – csattan a vád – a régit?
azt sóhajtod talán? könnyeid azt idézik? –
Mit is feleljek nékik....
mert azt sóhajtom én, azt sírom, azt a régit,
azt a hitet – tüzet, mikor fölért az égig
a remény homloka!
Ezt felelem, ha kérdik.
Mást már nem mondhatok, ha értik, ha nem értik.

3

Ki vagy te árnyék? nemcsak holdfényben, napsütésben,
de borus ég alatt sem hagysz el –
Vagyok a Szégyen.
Űzz el, ha tudsz.... –
Kövess csak! lássák, miként is élek!
tapadj leheletemhez, légy álmomon is bélyeg,
míg egyszer föllobog (ha csak addig is élek!),
mert tudom, föllobog ajkamon az az ének,
amelyben bűneim szelíd hamuvá égnek....

Mint láng űzi az ordast, e láng űzzön csak téged!

Magyar Nemzet, 1956. augusztus 19.

Irén! Irén!

Én mindíg ott vagyok veled,
melletted fekszem, ébredek,
ha fölkelsz, én is fölkelek –
látod? ágyadnál térdelek…
hát nyújtsd kezed, no, nyújtsd kezed,
valóság ez, nem képzelet,
ha múlnak is a reggelek
és nem én hozom a tejet,
azért akkor is csak veled,
mindíg veled, mindíg veled,
mert másképpen már nem lehet!

Asszony vagy, ki csodát tehet,
ó, szűlj hát újra engemet!
és el ne múlj, hogy én legyek,
(léted ringatja létemet)
mert ha kihúnyna szép szemed,
holttá vakítnál engemet
s mint zuhogó föld, betemet
akkor a cella –
mert veled,
mert csak veled, mert csak veled,
mert másképpen már nem lehet!

1957. május 18.
[Születésnapomon]

Nem száll fölém se nap, se hold, se felhő,
Göncöl nem hajtja aranyszekerét.
Kilenc hónap… már három évszak szárnya
zúgott azóta el és nemsokára
rászáll a fákra a halál, a tél…

Dehogy halál! Erdő, liget, kert álma,
melyből fölkél a táj s havát lerázva
megifjuhodva él!

Így vágyom én föltámadni a versben –
igaz szavak forró lehelletét
sugározzad napnál égőbb keservem,
oszlasd el már éltem havát, jegét.
Én éltem fájának ötvenegy ága,
rázd le magadról végre a havat!

1957. december 18.
Fecskehasú dalok

Kidől a pohár, lángra kap
az abrosz, énekeljetek!
árad az éj már, háztetők,
fák, tornyok fölött kavarog,
világító szemű halak
bámulnak be az ablakon.
Ha künn az ívlámpák raját
nem oltja ki az áradat,
kedvünk fényét mért oltaná,
búvárharang ez a szoba,
búvárharang és májusi
égbolt december éjjelén –
fecskehasú cigánydalok
villognak a mennyezeten!
Hatvan év… Ezért jöttetek?
ezért a pohár és a dal?

Hatvan. És aztán? húsz vagy egy:
halálig őrzi már szemem
a halhatatlan ifjúság
domborműveit, képeit.
Hát köszönöm! s ne féltsetek,
én mindenütt felüthetem,
mint sátrát a kiránduló,
gyönyörű műhelyem!
jövendő évek partjain,
csillámló, hű emlékeken,
ha küszöbön, ha egy padon,
s ha kell, a térdemen.

Népszabadság, 1966. december 25.


Nem megyek már

Ezerkilencszázötvenhétben
egy januári éjszakán
kiléptem a havas utcára –
és többé nem mentem haza.

Karom lefejtették nyakadról,
hogy odakinn autóba ülve
– akárha én is utas lennék –
többé ne menjek már haza.

Így. Ennyi volt. De megpróbálom
folytatni még. A mondhatatlant
vágyom szavakba gyömöszölni:
azt, hogy nem megyek már haza.

Azt, hogy börtönkapun kilépve,
baráti asztaltól fölkelve,
vonatra, villamosra szállva,
sohasem indulok haza.

1960. (?)
Sirály

Vak szemgödör. Halott sirály.
Kiholt a tenger, medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.
Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
.............