Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
2016. április 10.
XV. évfolyam 4. szám
Kiadó-Szerkesztő: Kaskötő István
Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kíméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró kánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rúgott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rúgáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kíméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért úgyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.

Ady Endre
A hőkölés népe


KÖNYVAJÁNLÓ
A MEK-ről letölthető művek
Munkatársaink Honlapjai
Ajánlott Honlapok
Azt hittem, már bezárult
a múltra néző ablak.
A régi könnyek végre
végleg mind elapadtak.
Már nincs más, csak a reggel,
az új nap ébredése.
Öröm, hogy élek… kávé.
Egy szelet sajt elég-e?
Aztán a számítógép…
És semmi, semmi gondra
nem gondolok, nem számít,
szállt-e ember a Holdra…

A tévét is lezárom,
a politika nem kell.
Így nem zavar, miért zúg
az ember és a tenger.
Míg fény van, míg van új nap,
s minden nap új öröm,
kit érdekel a messzi
kín, …letépett köröm,
s hogy a fejét levágták?
Talán igaz se volt!
Hogy vér és háború van,
létemen pontnyi folt.
.
S mikor már azt hiszem,
hogy beletanulok végleg
e semmivel törődő,
pusztán véglényi létbe,
rám tör álmomban mindaz,
mi van, mi volt: igazság,
csontjaimba ivódott
rémség, a rút valóság,
mert nem lehet bezárni
ajtót és ablakot!
Betör minden gonoszság,
ezernyi átélt kórság,
amivel nem bírok,
és újra felsírok…
Álmomban is sírok!
              ***
Mondd, te sírtál már éjjel,
Álmodban, mint a gyermek,
ki semmi rosszat nem tett
és mégis egyre vernek?
Ébrednél? Mindhiába!
Nem enged el az álmod,
a hajnalt s ébredésed
halálos kínban várod,
s ha végre felriadsz is,
ne hidd, hogy semmivé lett
ez a kísértetjárás!
Valódi, mint az élet.

Visszaaludni sem mersz,
mert vihar dúl a tájon,
s míg kinn éheznek ezrek,
a szél velük kiáltson!
Bár nem akartad, mégis
ablakod tárul újra,
és… visszahullasz ismét
jaj, a jelenbe… s múltba.

Kamarás Klára
Ha az ablak kitárul…
Mikor konzervatív keresztényt
alakít a volt kommunista,
léptét szégyenlősen – de önként!
– a szélirányhoz igazítja,
sunyító túlélése titka,
hogy bólintón ellenkezik,
de bárhogy táncol oda-vissza:
két szék közt pad alá esik.

Aki – bár megveti a törvényt,
melynek betűit zsarnok írta –
megszegni gyáva, így az önkényt
önmaga ellen bátorítja,
asztalt fel akkor sem borítna,
ha lopják róla étkeit,
de bárhogy táncol oda-vissza:
két szék közt pad alá esik.

Aki úgy vélte (még vörösként),
hogy fehérrel nem egy a tiszta,
mindazt, mi látásával történt,
a színvakság terhére írja,
nem adja fel, csak kifakítja
egykor rikító elveit,
de bárhogy táncol oda-vissza:
két szék közt pad alá esik.

Herceg, ha cérnán leng az inga,
rettegheted lengéseit.
Ki váltva pártol oda-vissza:
két szék közt pad alá esik.

Baranyi Ferenc
Ballada a hunyászkodókról
                 „Tudnivaló, hogy egyszer azokra is
                 sor kerül, akik abban reménykednek,
                  hogy a kollaborálás a túlélés záloga.”
           (Mészáros Tamás: Társadalmi károkozók)
Rózsa András
komor dúdoló
az idő homlokán tüzes koronát
izzított az önkény századokon át
most összerogyva a világ peremén
kileheli lelkét a megtört televény
és beteljesül a megalázottak átka
nincs már esély a fennmaradásra

eldőlt

vedd tudomásul végre
reményünk immár nem maradt a létre

korunk ágbogaira felakasztva
nincs hangunk már se szóra se dalra
csak elviseljük némán azt a sorsot
amibe életünk végül belebotlott
mert eltékozoltuk a szabadság reményét
az emberséges hitet a sarjadozó békét

vége

arcunkra grimasz ül mosoly helyett
lásd be barátom erőnkből ennyi tellett

                                 Dunakeszi, 2016. március 10.
Döng, megremeg, kileng a Híd
míg átdübörög, átsivít
rajta a Honda- s TIR-sereg.
Kileng, döng, megremeg.
Repedések mélyülnek a betonszerkezeten,
a talpon s lábakon.
Ott, ahol éles szögben földet ér
az ív, ott napra-nap mélyül a mély
gödör, s a zugban árnyak fekszenek,
fél-élők, félős öregek, őszek,
betegek, szánandók és félelmesek.
És míg a Híd döng, megremeg, kileng,
elkülönül végleg a „fent” s a „lent”.
Lenn ronda rongycsomók alatt
valós csoda, ha bárki megmarad.
Hívnám inkább való nevén: gyalázat,
hogy ember embert ily mélyre alázhat:
ez hát a trend, a jog, a rend?
Traverz csikordul, „valami sarkostúl kifordult”!
Mert nem „csoda”, de valósnál valóbb,
Hogy fent feszít, ki legalávalóbb.
Már egyre gyakrabban remeg,
inog a korlát s döng a rengeteg
betonkolossz. De jaj, mi lesz, mi lesz,
ha összedől e szörnyű menedék…?
Ki tudja még, ki tudja még…
1929-2007
Horváth Hoisty Edit
A HÍD
Anyámat látom az úton,
Derűsen és fiatalon,
Nyugtalan kisfiút vezet,
Át a kavargó városon.

Ó fölém hajló messzeség,
Látod-e ősz fejem?
Anyám féltő, meleg kezét,
Még ma is érzi a kezem

Csepeli Szabó Béla
Anyám keze
1924-2013
Nézd a hegyoldal színeváltozását,
őzbarna, olajzöld, sárgába hajló,
hó, jég a csúcs, felhőkig robajló,
lent tőzike-mező, szívesen járnád;

napfény melengeti  földi csillagok
parányi kelyhét, virít a moha,
érzed- e, üzen az édes mostoha,
s a beléd plántált örökzöld magok

csirái robbannak egy új tavaszba,
szinte hallik az eolhárfa hangja,
kézzelfogható a káprázat megint…

suttogni szabad csak, könny ne érje,
elhomályosulna, s mondd, mit érne
a kép, ha nem idéznéd  hited szerint?

                                     2016. március 14.
Koosán Ildikó
Ahol a fák örökzöldek
Véges szelek sodornak a végtelenben,
iramló fények és az éjsötét között.
Mélyen belül egy szellem ül, és ijedten
kiált rám olykor a halódó út fölött.

Múló napok hevében elégő álmok,
s a vágyakban fogant árnyak kísértenek,
szárnyal a képzelet, a kötetlen látnok,
míg maradnom itt, a tudat kötözne meg.

Bennem a szív az ésszel vív örök csatát,
és így vagy úgy, de dönt a lelkiismeret.
Megnyugvást hozva, vagy csak annak látszatát?
Van, hogy tudni még a jelenben sem lehet.

Kopott ruhámra az idő gyűr ráncokat,
a látszat mit sem ér, csak hamis ékszerek.
S mire megértek mindent, oly sok áldozat
után, talán én is egy másik én leszek.

Kolev András
Utazás
A busz, hogy a megállóba begördült,
épp elértük. Nyomunkban már antik, hűlt
helyére bomlik a szmog-virágkehely,
piros lámpára szánk ablakon lehel
búcsú párát, derékszöget zár fenék,
comb, gerinc. Hiszti van műsoron, de még
a sofőr is belerezzen, bugyrába
húzódott döbbenetünk csak ül, várja
alábbhagy, de nem. Visszük majd’ hazáig,
jelző végre kigyullad – már hiányzik –
ők lelépnek, áthágva a szinteket,
a lépcsőt. A féklámpa még integet
talán, rendszám, ha bámul feléjük,
mi halkra fókuszálunk, mert elértük…
Dobrosi Andrea
Elértük…
...........
Mi ünnepeljük Április 4. A felszabadulást.
TARTALOM
1. oldal
próza, versek
2. oldal
próza, versek
Albert Lőrincz Márton: Kikapcsolom
Bányai Tamás: Egy villanás az égen
Bodó Csiba Gizella:
Kereslek Benneteket:
Bokros Márta: Jelenés
Debreczeny György: törött járda a lépte
Fövényi Sándor: Azt mondta
G. Ferenczy Hanna: A filozófus kecske
József Attila: Születésnapomra
Kardos László: Elmúló napok
Király Gábor: A szenvedély
Kő-Szabó Imre: A hét csoda
Köves József: Áprilisi alkony
Lászlóffy Csaba:
Újabb áfium ellen való orvosság
Lehoczki Károly: Februáregy
Lelkes Miklós: Állomás
M. Laurens: Egy hót ember önéletrajza
Nagy László: Az örök hiány köszörűjén
Németh Tibor: Csak nézzél rám...
Nógrádi Gábor: Mari kakasa
Nyakó Attila: Egy ingázó víziói
Ódor György: Hazám, hazám
Péter Erika: A múlt foglalatában
Pethes Mária: Olyan emberi
Pethő N. Gábor: Csak te tudhatod
Ricza István:
X-edik nagyon elkésett szonett
Soós József: Széchenyi Döblingben
Szegő Judit: Éjszakai országúton
Szemendei Ágnes:
Talán egyszer fű leszel
T. Ágoston László. Fólialovagok
Tiszai P. Imre: Bakonyi dombok alatt
Verasztó Antal:
Aki eltűnt a saját falujában
3. oldal
mikroszkóp
Kaskötő István
Új Isten
4. oldal
kortársak, mesterek
Zelk Zoltán
versek
Május 1.
a Nemzetközi Szolidaritás Napja.


Ennek tiszteletére a Kaláka májusi száma ezen a napon jelenik meg.

.
Justin H. Knecht
Pastoral Symphony
Torino Philharmonic Orchestra
Sergio Lamberto